Nem csak nekünk felnőtteknek, a gyerekeinknek is rengeteg stressz van az életükben, amivel nap, mint nap szembe kell nézniük. Elvárások, amiknek meg kell felelniük. Iskolában, otthon, sőt, még a barátok felé is. Nem is gondolnánk mennyivel nehezebb ma kamasznak lenni, mint 20-30 éve volt. A szűretlenül rájuk zúduló információtömeg, amiből megpróbálják kihámozni a rájuk érvényes iránymutatásokat, sokkal nagyobb erővel hatnak rájuk, mint amit a szülők, vagy tapasztalt felnőttek mondanak nekik. Még ha vannak is barátaik, akiknek a véleményük ebben a korban a legfontosabb, ők is legtöbbször ugyanazokkal az identitás zavarral küzdenek, eljátszva persze ennek az ellenkezőjét.

Nem kevésszer hallom azt  tőlük coaching üléseken, hogy úgy érzik nincsenek elég komolyan véve, hogy a felnőttek szerint az ő problémáik nem is problémák.

A szülők a saját felnőtt problémáikhoz viszonyítják a gyerek problémáját. A megélhetési, mukahelyi, vagy életközepi, párkapcsolati válság helyzetekhez képest egy önmagát keresgélő fiatal tanácstalansága, nem tűnik a szülő szemében elég kirívónak, figyelem felkeltőnek. Pedig a kamaszok komolyan kétségbe vannak esve. Az ő életükben ezek az eddigi legnagyobb problémák. A ki vagyok én és mi legyen a célom az életemmel – kérdések megválaszolása. Szükségük van a bátorító szóra,  megértő fülekre. Valakire, aki rávezeti őket a saját válaszaikra, ahelyett, hogy bizonytalan, önbizalom hiányos és céltalan felnőttekké válnának.

Vajon a szülők mind kibogózták ezeket a kérdéseket magukban és azt az életet élik amit szeretnének? Vajon ugyanilyen életet kívánnak a gyermekeiknek? Ha igen szuper, akkor tudnak is segíteni nekik, a tapasztalataikkal, ösztönzéssel, sok-sok beszélgetéssel. De ha nem? Ha bizonytalan kamaszból, bizonytalan felnőttekké váltak, a mai napig megválaszolatlan kérdésekkel a lelkükben: ki vagyok én és mi legyen a célom az életemmel?

Ne törődjünk bele, merjünk változtatni, merjünk segítséget kérni!